Hányan lehetnek, akik nap, mint nap úgy érzik, hogy nem fizetik meg rendesen a munkájukat?
Hányan érezhetik úgy, hogy a főnökük visszaél helyzetével, és úgy osztja be a munkaidőt, ahogy neki tetszik?
Hányan hiszik azt, hogy a munkavállalók helyzete eleve elrendelt és megváltoztathatatlan?
Hányan lehetnek, akik csak a panaszkodásig jutnak el, de sohasem gondolják végig, hogy miként tudnának a saját sorsukon változtatni? Hányan hiszik azt a szakszervezetekről, hogy képtelenek bármit tenni tagjaikért?
Hányan léptek ki azért a szakszervezetből, mert elégedetlenek voltak a működésével, a vezetőkkel?
Hányan gondolták a kilépők közül, hogy a döntésükkel jobbítanak a saját helyzetükön, vagy jobb munkára kényszerítik a szakszervezetet, amely tovább gyengült a távozásukkal? Hányan lehetnek, akik évekkel ezelőtt egy rossz sugallatra, vagy hirtelen felindulásból léptek ki, és ma csak a büszkeségük nem engedi megváltoztatni – az azóta belátott – téves döntésüket?
Hányan örülnek a Munka törvénykönyvében foglaltaknál magasabb juttatásoknak, anélkül, hogy hozzájárulnának a kollektív szerződés létrehozásához? Hányan gondolják úgy, hogy szakszervezethez tartozni idejétmúlt, felesleges passzió.
Hányan nem tudják, hogy tagnak lenni nemcsak a tagdíj befizetését jelenti, hanem a közös célokhoz való aktív hozzáállást is?
Hány szakszervezeti tagot bosszant, hogy munkatársaik nem értik meg az összefogás jelentőségét? Hány tag nem gondolt még arra, hogy saját érdeke rábeszélni kollégáját a szakszervezetbe való belépésre?
Hányan kergetnek olyan illúziókat, amely szerint Magyarország Európai Unióba való belépésével önmagától jön el a jólét? Hányan gondolták és gondolják, hogy a nyugati országokban a magasabb életszínvonal a rendszerből fakad és nem kemény kollektív alkuk eredménye?
Hányan hiszik azt, hogy a magyar munkavállalók és a szakszervezetek mai problémáit majd mások fogják megoldani helyettünk?
Karácsony Szilárd
A PADOSZ vár minden tettre kész,
eddig még nem szervezett munkavállalót!