Portré a Szakszervezetek.hu oldaláról: dr. Szilágyi József, az EVDSZ elnöke

„Ha egymást csapkodjuk, azzal csak saját magunkat gyengítjük. Összefogás nélkül nem lehet eredményeket elérni. A szervezeti egység sokadrangú kérdés, akcióegységre lenne szükség a mozgalomban” – jelentette ki az Egyesült Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének elnöke. Szilágyi József szerint komoly felelősségük van abban a rendszerváltás óta regnáló vezetőknek, hogy ezt az egységet eleddig nem sikerült megteremteni. ,,Külön utakat járunk, megpróbáljuk a kapcsolatrendszerünket kihasználni. A mostani kormányzat alatt nagyon komoly kihívásokkal kell szembenézni a munka világának, a munkavállalóknak, mi pedig egyszerűen nem ébredünk rá arra, hogy ha nem fog össze a szakszervezeti mozgalom, a tagság kimegy alóla, mert nem tud eredményeket felmutatni” – mondta a Szakszervezetek.hu-nak.

1960. május 12-én született Debrecenben, az ottani Fazekas Mihály Gimnáziumban érettségizett. Ezt követően néhány évig raktárosként, illetve biztosítási üzletkötőként dolgozott. 1982-től az akkori Miskolci Nehézipari Egyetem jogi karán tanult, 1986-ban vette át jogász diplomáját, amit két évvel később ügyvédi szakvizsgával erősített meg. 1994-ben közgazdasági szakokleveles jogtanácsos másoddiplomát szerzett a budapesti közgazdaságtudományi egyetemen.

1981-ben került a Tiszántúli Áramszolgáltató Vállalathoz, ahol kezdetben raktárosként dolgozott. Az egyetem elvégzése után, 1986-ban itt folytatta a munkát jogi előadói munkakörben, majd a helyi szakszervezet jogsegélyszolgálatának vezetőjeként. 1991-től egy cikluson át vezette a TITÁSZ-nál működő szakszervezetet, majd a munkáltató felkérésére különböző személyzeti vezetői funkciókat töltött be a vállalatnál. 2005-ben ismét elvállalta a helyi szakszervezeti elnöki posztot, három évvel később az Egyesült Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének elnökhelyettesévé választották. 2013 óta pedig már elnöke a Liga-tagszervezet EVDSZ-nek.

Nős, felesége telefonoperátor. Három lány édesapja.

– Nem éppen szokványos az életpályája. Nem vágyott szakmai sikerekre, hogy végül az érdekvédelmi munkát választotta hivatásul? Mit keres ezen a területen?

– Inkább azt kérdezze, mit találtam. A szakszervezeti munkával 1988-ban ismerkedtem meg, amikor felkértek, hogy legyek a vállalati szakszervezet jogsegélyszolgálat vezetője. Lenyűgöző volt, hogy az embereknek segíteni lehet nehéz élethelyzetükben. Amikor a rendszerváltással elkezdődtek az átalakulások, ebben az iparágban is erős mozgás indult az érdekvédelemben. Önálló szerveződések alakultak, akkor kértek fel, hogy legyek a helyi szakszervezet elnöke. Egy ciklusra elvállaltam, mert azt gondoltam, sokat segíthet az átalakulásnál a jogi végzettségem. Ezt a munkát nem tekintettem életpályának, mégis visszatértem. Hihetetlenül izgalmas, hogy ki kell érdemelni az emberek bizalmát, és ezt folyamatosan meg kell tartani. Szakszervezeti vezetőnek lenni nem élethosszig tartó dolog, itt nem a munkahelyi vezetőnek, hanem az emberek elvárásainak kell megfelelni. És erre vagyok talán a legbüszkébb: elértem, hogy elnyertem a kollégáim bizalmát.

– Otthonról hozta ezt az elhivatottságot?

– Édesapám az Állami Biztosító pénzügyi vezetője, főkönyvelője, majd vezérigazgatója volt Hajdú-Bihar megyében. Tőle a becsületességet hozom. Mindig azt mondta otthon, hogy hozzánk csak tévedésből jöhet a rendőr. Így is élt. Az édesanyám a Szerencsejáték Zrt.-nek volt a fiókvezetője, tőle a család szeretetét kaptam. A szüleim nyolc-, illetve hatgyerekes nagycsaládban nőttek fel, falusi környezetben, ahol természetes volt az odafigyelés, a törődés egymással. Ez példát adott nekem. Bár konzervatív gondolkodású családba nősültem, ma is büszkén vállalom baloldali elkötelezettségemet. Alapértéknek tekintem a társadalmi egyenlőséget, a szolidaritást, és elfogadhatatlan számomra az a különbség, ami ma a legfelső és a legalsó tízezer között van. Kiszámíthatatlan, hogy a robbanás mikor következik be, de ez a helyzet hosszú távon tarthatatlan.

– A szakszervezetek miért nem lépnek fel aktívabban a társadalomban tapasztalható gondok enyhítéséért?

– Nagyon haragszom magunkra, a szakszervezetekre, igazából a magyar mentalitásra. Hogy amikor négy ember összejön, hatfelé húz. Azt próbálom elfogadtatni a mozgalomban is, hogy ha több szervezetnek sikerül három-négy kiemelt célt meghatározni, a szűkös forrásokat ezekre kell fordítani egy közös cselekvési program mentén. Az Együtt erősebbek vagyunk! mottónk is azt jelenti, hogy összefogás nélkül nem lehet eredményt elérni. Az eredménytelenséget pedig nem bocsátják meg nekünk a tagjaink. Az egész szakszervezeti mozgalom nagy mulasztásban van, mert nem tettünk meg mindent annak érdekében, hogy az összefogás létrejöjjön. Ez látszik a komoly taglétszámcsökkenésben is. A Ligán belül sem vagyunk egységesek abban, hogy felejtsük el a régi időszakot, s anélkül, hogy bárkinek bármilyen feltételt szabnánk, üljünk le, beszéljünk a közös problémáinkról, és arról, hogyan tudnánk azokat együtt megoldani. A szervezeti egység sokadrangú kérdés, akcióegységre lenne szükség, amire voltak kísérletek. Komoly felelősségük van abban a rendszerváltás óta regnáló vezetőknek, hogy ezt az egységet az elmúlt több mint negyed század alatt nem sikerült megteremteni. Külön utakat keresünk, járunk, megpróbáljuk a kapcsolatrendszerünket kihasználni. Miközben a jelenlegi kormányzat alatt nagyon komoly kihívásokkal kell szembenézni a munka világának, a munkavállalóknak, mi egyszerűen nem ébredünk rá arra, hogy ha nem fog össze a szakszervezeti mozgalom, a tagság „kimegy” alóla, mert nem tud eredményeket felmutatni.

– Huszonöt évvel ezelőtt mitől volt hívó szó a szakszervezet?

– Akkor az emberekben még megvolt a hit, a bizalom abban, hogy valami jobb következik. Azt megértették, hogy ez nem önmagától jön, hanem azért tenni is kell valamit. Erre hajlandóak voltak, mert hittek abban, hogy a rendszer engedi a kiállást a saját dolgaikért. Élvezték, hogy nemcsak május elsején, kötelező jelleggel mentek ki az utcára, hanem gyakorolhatták az újfajta demokratizmust. A szakszervezetek ugyan értek el eredményeket, de többnyire nem teljesültek be az elvárások. A munkavállalók, közöttük a szervezett dolgozók pedig kezdtek belefáradni, hogy nem változnak a dolgok. A 2008-as világgazdasági válság alatt meg el kellett fogadni azt a helyzetet, hogy hiába megyek az utcára, örülnöm kell, ha a munkahelyem megmarad. Ez az időszak öt évet elvitt a 25-ből, ami a változások irányába hatott. Alapvetően megváltozott a szereplők hozzáállása, a tőke sokkal mohóbb és kevésbé toleráns lett, a munkavállalók pedig visszasüllyedtek a korábbi apátiába. Sokkal nehezebb ma már elhitetni az emberekkel, hogy ha valaki nem áll ki magáért, más ezt nem teszi meg helyette. Ugyanakkor változott a szakszervezetek szerepe és a hozzáállása is. Nem nagyon tudnak mit kezdeni azzal, hogy míg korábban halmoztuk az eredményeket, ki tudtuk alakítani a szociális párbeszéd rendszerét, ami sok pozitívumot hozott a munka világában, mi se tudunk mit kezdeni a társadalmi szegénységgel, a kihívásokkal, az eladósodottsággal, vagy mint a mindenkit érintő egészségügy vagy az oktatás siralmas helyzetével. Számomra érthetetlen, hogy a mi vezetőink nem tartják fontosnak, hogy a szervezeteink odaálljanak az egyes szakmákban szervezett civil megmozdulások mellé. Miért várjuk azt, hogy a civilek csatlakoznak egy-egy szakszervezeti akcióhoz, ha mi nem megyünk? Civil kerekasztal összehívását kellene kezdeményeznünk, ahol a hatalom, a politikailag beazonosítható szervezetek képviselői nem jelennek meg. Nézzük meg közösen, milyen társadalmi problémákkal kell foglalkoznunk, és a megoldási javaslatokkal egységesen lépjünk a kormányzat irányába. Mindenki csak a saját kis részterületeit próbálja előre vinni, sérelmezve, hogy a többiek nem szolidárisak. Nálunk egyébként egyetlen komoly hívó szó van, ez a korhatár előtti ellátással kapcsolatos kérdés. Erre ma is embereket lehet kivinni az utcára. A baj az, hogy az iparágban nem tudunk megoldani ilyen dolgokat. A munka világának más szegmenseiben teljesen máshol van a hangsúly, a napi megélhetéssel van a probléma. A minimálbér ügyében pedig nem tudok mozgósítani.

– Mivel lehet ezt magyarázni?

– A magyar szakszervezeti mozgalom egyik nagy problémája, hogy amíg a Lajtán túli, régi hagyományokkal rendelkező szakszervezetek felvállalják azokat a konfliktusokat, amelyek össztársadalmi érdekből fontosak, addig mi képtelenek vagyunk ezekre, egyrészt a széttagoltságunk miatt, másrészt hagyjuk, hogy a szalámipolitika érvényesüljön. A jelenlegi kormányzat megítélése szerint mindegy, hogy hányan vagyunk, mindegy, hogy mit csinálunk, úgyse változik semmi. Nagy létszámú tüntetést pénz, fegyver és paripa nélkül egyébként sem lehet megszervezni. Kellene az anyagi és a szellemi kapacitás, az emberek elszántsága, motiváltsága. A mozgalomban a legnagyobb baj a bizalmi hálózat működésével van. Régen a bizalmi bizalmast jelentett. Olyan kollégát választottak erre a posztra, akinek el lehetett mondani a problémát, aki véleményalkotó volt, akire hallgattak az emberek. Ha ő azt mondta, hogy ki kell menni az utcára, akkor azt se kérdezték, hogy miért, vele tartottak. Most nincs ez a helyzet. Annak, aki kontraszelekcióval lesz szakszervezeti bizalmi, annak nincs hitele, az életben nem tudja az embereket megszólítani.

– A szervezett dolgozók száma drasztikusan csökken, ma már a 10 százalékot se éri el. Az EVDSZ üde kivétel, hiszen az iparágban a munkavállalók fele szakszervezeti tag. Mivel magyarázza?

– Sokat dolgozunk a fiatalok megnyeréséért. Annak, hogy nálunk a szervezettség még mindig 50 százalék körüli, legfőbb oka az egységes szervezet. Komoly kihívás ebben a folyamatosan változó környezetben, hogy meg tudjuk-e őrizni az értékeinket. Kérdőíves felméréseket végzünk a tagság és a potenciális tagok körében is arról, hogy mit tartanak fontosnak a szakszervezeti munkában. Számomra is meglepő módon még mindig az érdekvédelem és az érdekképviselet élvezi a prioritást. Felmerül emellett természetesen az is, hogy mit ad nekem a szakszervezet. Az iparág ebből a szempontból is példaértékű, mert itt jól működő szociális párbeszéd van, működik a 2008 évben megújított és az ágazatra kiterjesztett, az 1995-ben kötött ágazati kollektív szerződés, az ágazati bérmegállapodás rendszere, ami többletjuttatásokat is tartalmaz. Például négyelemes bérminimum-rendszert tartalmaz és rögzíti kötelező elemként az egy főre jutó szociális juttatás mértékét is. Továbbá a béremelési ajánláson kívül a szociális juttatásokra vonatkozóan is tartalmaz ajánlást. Ebben az évben pedig a munkavédelmi oktatásokra vonatkozóan állapodtunk meg egy ajánlásról, amely a törvényben előírt 8 óra helyett 16 óra munkavédelmi oktatást ajánl a munkavédelmi képviselők részére a munkáltatóknak. Ezen túl nagyon komoly szolgáltatási tevékenységet is végzünk. Mivel az iparágunk az ágazatok között a harmadik a jövedelmek tekintetében, potenciális piacot jelentünk a szolgáltatóknak. Ma ott tartunk, hogy nem piaci áron, hanem kedvezményesen ajánlják tagjainknak a különböző szolgáltatásokat. Számos szerződésünk van szállodákkal, kórházakkal, számítógépes áruházakkal, vagy például a Fővárosi Nagycirkusszal. Vagyis a tagság többszörösen visszakapja a befizetett tagdíját nemcsak az érdekvédelmi munkában, hanem a szolgáltatások révén is, ami direkt módon persze a tagság megtartására és a fejlesztésre irányul. A munkahelyeken dolgozó kollégáknak köszönhetően a tagszervezési munkánk is sikeres, most már körülbelül öt éve állandósult a tízezer fő körüli taglétszám.

– Az év végi ünnepek előtt az EVDSZ három, a közszolgáltatások területén működő, jelentős ágazati szakszervezettel együttműködési megállapodást írt alá. Miért volt szükség az akcióegységre, és mi a céljuk?

– Meg kell próbálnunk ágazati szinten kezelni a problémákat. Az EVDSZ korábban is kötött megállapodásokat a közös érdekek mentén a bányászokkal, a vizesekkel vagy a vegyészekkel. Ezek az egyezségek hol szorosabb, hol kevésbé szoros együttműködést jelentettek. A mostani akciószövetség a közszolgáltatások egy monumentális szervezetbe integrálására vonatkozó kormányzati szándék miatt jött létre, a közmű cégek dolgozóinak megmentése érdekében. Nekünk a munkavállalói oldalon meg kell állapodnunk, hogy egységes válaszokat adjunk az államosítással járó kihívásokra, a várható létszámleépítésekre. Ezért fogtunk össze. Hangsúlyozom, hogy mi bárkivel hajlandóak vagyunk együttműködni, aki három nagyon fontos dologban azonosan gondolkodik velünk. A célunk egyrészt az országos érdekegyeztetés rendszerének helyreállítása, ami ma a nullával egyenlő, másrészt a munka világát érintő jogszabályi környezet feltételrendszerének megváltoztatása, a munka törvénykönyvét és a sztrájktörvényt is ideértve, mert ami most van, az tragédia. A harmadik pedig a nyugdíjrendszerrel kapcsolatos kérdéskör.

Azt gondolom, az a politika vak, amit a kormányzat ebben a kérdésben folytat. A legtovább akarja az embereket bent tartani a munka világában azzal a szlogennel, hogy munkaalapú társadalmat szeretne építeni, ugyanakkor ehhez nincsenek meg a feltételek, mert a munkahely oldaláról nincs megfelelő kínálat. Ez olyan ellentmondás, ami feloldhatatlan és nem is konzisztens egymással. Akkor mondhatná a kormány, hogy maradjunk minél tovább a munkaerőpiacon, ha lenne ilyen igény. Ráadásul egyszerűen vannak olyan munkakörök, és a mi szerveződési területünkre is ez a jellemző, ahol fizikailag jobban használódik az ember. A nyugdíjkorhatár előtti ellátás áldatlan állapotát azért szeretnénk minél előbb rendezni, mert az iparág munkavállalóinak többsége az idősebb korosztályba tartozik. Cselekvési tervet dolgoztunk ki céljaink elérése érdekében. Ha a kormány nem hajlandó ezeket a problémákat kezelni, a cselekvési program mentén a legvégsőkig hajlandóak vagyunk elmenni.

– A közszolgáltatásban ma szinte lehetetlen hatékony munkabeszüntetést szervezni a sztrájktörvény miatt.

– Valóban. Dolgozunk a sztrájk jogi lehetőségének visszaállításáért, mert a hatályos törvény valóban nem teszi lehetővé, hogy jogszerűen lehessen sztrájkot szervezni a közszolgáltató cégeknél. Nagy a kockázata ugyanis annak, hogy a bíróság utólagosan jogellenesnek minősíti az akciót, aminek elbocsátás is lehet a következménye.

– Csatlakoztak már más érintett szakszervezetek vagy konföderációk az összefogáshoz?

– Nem.

– Miközben önök az ágazatok közötti együttműködés erősítésén dolgoznak a munkavállalók érdekében, a kormány éppen az ágazati párbeszéd bizottságok működését igyekszik gyengíteni azzal, hogy folyamatosan csökkenti az anyagi hozzájárulását. Mit gondol erről?

– Az ÁPB-k ügyében is megkerestük a kormányt, de nem érkezett érdemi válasz. Ezt egyfajta tragédiaként élem meg. Ettől függetlenül folytatnunk kell a munkát, aminek fontosságára a legutóbbi VKF-es érdekegyeztetés kudarca megint rádöbbentett. Egyértelmű ugyanis, hogy nem született háromoldalú megállapodás a kormány és a versenyszféra konzultációs fórumán az ez évi minimálbérről és a garantált bérminimumról, mert azt a kormányzat részéről senki nem írta alá. Tehát a munkáltatók és a szakszervezetek állapodtak meg az összegekről, ami egyfajta kérést jelent a kormányzat felé, hogy mit kér a két szociális partner a kormányzattól. Vagyis „nesze semmi, fogd meg jól” egyezség született, ami számomra elfogadhatatlan, már csak azért sem, mert nem segíti a bértárgyalásokat. Ez az eset is megerősíti, hogy ágazati szinten is kell az érdekegyeztetés országos ügyeivel foglalkozni, összefogással ki kell kényszeríteni a kormányzatból, hogy a tárgyalások folytatódjanak, és eredményesen lezáruljanak. Ezt egyelőre most nem tudták a konföderációk teljesíteni. Ennél a megállapodásnál még az is jobb lett volna, ha semmit nem írnak alá. A kormány kapott egy kártyát, amit fel tud mutatni az unió felé, hogy megállapodott a szociális partnerekkel a bérek vonatkozásában, miközben a munkavállalók semmit nem kaptak.

– Ha már szóba hozta a konföderációkat: mi a véleménye a szakszervezeti egységesülésről?

– Szerintem tökéletesen elég lenne egy a közszférában és egy a versenyszférában. A probléma az, hogy a mozgalmat évtizedek óta a versenymodell jellemezte, mindenki le akarta győzni a másikat, a legerősebbnek mutatkozni, nagyobb befolyásra szert tenni. Azt kellene megérteni végre mindenkinek, hogy ha egymást csapkodjuk, azzal csak saját magunkat gyengítjük, ha együttműködünk, egy irányba megyünk, akkor egymást erősítjük. Ezt a mi szervezetünk példájával is alá tudom támasztani. A szakszervezetünk egységes az iparágban, a szakmailag egyébként hozzánk kötődő bányászokon kívül nincs más érdekvédelmi szervezet 2009 óta. Ennek az eredményei láthatóak, hiszen a partnereink elismernek minket akár a munkáltatói szövetség, akár a kormányzati vagy a nemzetközi szakszervezeti mozgalom szintjén is. Ez nagyon fontos érték, és azon dolgozunk, hogy ezt megőrizzük.

– Ön boldog ember benyomását kelti. Mi a titka?

– A filozófiám szerint az embernek merni kell nagyokat álmodni. Minél nagyobb az álom, annál szebb jövője, jobb eredményei lesznek. De ezeknek az álmoknak a megvalósulásáért tenni kell. Ha valaki azt akarja, hogy az álmai teljesüljenek, az első lépést meg kell tennie és lépésről lépésre kell haladnia, nem azt kell nézni, hogy milyen nehézségei lesznek.

Hívő ember vagyok. Bár világi családban nőttem fel, de amikor a legnagyobb lányom találkozott a baptista felekezetben lévőkkel és bemerítkezett, azt láttam, hogy a zárkózott kislány boldog hölggyé vált. Tanulmányozni kezdtem a Bibliát, és 2007-ben én is hívő lettem, az újpesti gyülekezetbe járok. Számomra a hit azt jelenti, hogy segít elfogadni egyrészt az élet periódusait, másrészt olyan erkölcsi értékrendet adott, ami nekem fontos, és ami hiány a mai társadalomban, pedig nagy szükség lenne rá.

Kun J. Erzsébet

forrás: szakszervezetek.hu

Facebook - VD - Egyesült Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége