2008. augusztus 20.

A LIGA HARSONA írja
A világgazdaságban kirajzolódó globális problémák és a hazai társadalmi-gazdasági válságtünetek kihívásainak megválaszolása egyre sürgetőbb kényszer. Miközben a politikai elitet jól láthatóan lefoglalja a hatalom megtartása és megszerzése érdekében folytatott iszapbirkózás, aközben a megfelelő érdekérvényesítéssel rendelkező gazdasági érdekcsoportok már hallatják hangjukat. Versenyképesség - ez a jelszó, amivel jól láthatóan artikulálják érdekeiket.

Kétségtelen, hogy hazánk a többi újonnan csatlakozó felzárkózó gazdasághoz
képest lassabban fejlődik. A szociális vívmányok, a közösségi
kiadások jelentős forrásokat kötnek le. De vajon minden egy csapásra
megoldódik, ha ezektől a "homokzsákoktól” megszabadulunk?

A szakszervezetek ezekben a kérdésekben eddig kevésbé foglaltak állást.
Eljött tehát az idő, hogy mi is felemeljük a hangunkat. A magyar társadalom
jövője nem függhet csak a politikusoktól, szükség van azokra, akik nem a pártpolitikai kötödésük, hanem a társadalmi felelősségük alapján képesek a kérdéseket megfogalmazni és azokra válaszokat adni. Ez az írás - a teljesség igénye nélkül és elsősorban a munka világát érintően- fogalmaz meg ezek közül néhányat.

1. Lehet-e a gazdaság versenyképes, a közterhek csökkentése által?
A nemzetközi tapasztalatok nem ezt mutatják, sőt ennek az ellenkezőjét
(skandináv országok). A fejlett országok különböző társadalmi
modellek és hagyományok között eltérő elosztási, közteherviselési,
és szociális berendezkedés mellett működnek; nem önmagában az
adók mértéke a fontos. Az adók mértéke és a versenyképesség között
gyenge a korreláció, más kérdés, hogy egy rosszul funkcionáló
adórendszer negatívan hat a versenyképességre, miként az hazánkra
különösen jellemző.

2. Lehet-e a gazdaság versenyképes növekvő szociális konfliktusok
mellett? A diktatúrák általában képesek kezelni ezt a problémát, de
a jóléti demokráciák, a szociálisan érzékeny társadalmak ezt az utat
nem választhatják. A munkateszt, a közmunka (és egyéb modernizált
dologházi ötletek) lehet, hogy sokak számára népszerűek, de a
kényszer semmiképpen sem helyettesítheti a munkára ösztönzést,
azaz a munkakereslet és a munkakínálat növelését.

3. Fenntartható-e az a versenyképesség, ami csak a gazdasági mutatók
javulásával jár, miközben a társadalom ennek előnyeit nem érzékeli?
Hosszabb távon semmiképpen sem, azok az erőforrások,
társadalmi költségek, externáliák, amik a versenyképesség oltárán
áldozódnak fel, később a fejlődés gátjaivá válnak.

4. Az erőforrások szűkössége mellett járható út-e ezek olcsóbbá tétele
árán növelni a versenyképességet? Ma azt látjuk, hogy a lobbi csoportok
nyomása elsősorban erre irányul, így többek között az üzemanyag
jövedéki adójának (fuvarozás, szállítás), az áfa mértékének a
mérséklése (szállodaipar) és nem utolsósorban a béreket terhelő
közterhek csökkentése. Az olcsó erőforrás (így a munkaerő is) kedvező
a felhasználó számára, ám ennek társadalmi költségei ettől még
nem válnak olcsóbbá, mindössze a közteherviselés rendeződne át. A
fenntarthatóság minden területen azt követeli, hogy a termelési tényezők
a valós (társadalmi) költségeiken kerüljenek az érték-előállításának
folyamatába. Ettől eltéríteni az árakat csak valós társadalmi
prioritások mentén (pl. a közszolgáltatások esetén) célszerű.

5. A munkaerő költségének csökkentése növeli-e a foglalkoztatottságot?
Kétségtelen, hogy a gazdasági növekedés egyik forrása lehet
a foglalkoztatás bővülése, amellett, hogy a közteherviselés jelenlegi
problémái is csak a befizetők számának emelése útján kezelhetők.
Az azonban nem igazolható, hogy a csökkenő bérterhek bármilyen
hatással is lennének a foglakoztatásra. Ráadásul Magyarországon
nem általában alacsony a foglalkoztatottság, hanem az iskolázatlan,
képzetlen rétegek (továbbá, akiket települési, egészségi, családi és más hátrányok sújtanak) dolgoznak kirívóan kevesen. A másik probléma természetesen az informális munkavégzés elterjedtsége. Be kelllátnunk ugyanakkor azt is, hogy a ma nem dolgozó tömegek nagy többsége már soha nem lesz alkalmas arra, hogy teljes munkaidőben, hivatali munkarendben alkalmazva, folyamatosan produktív, értéket teremtő munkahelyhez jusson. Ugyanakkor a foglalkoztatás bővülésének egyéb útjai (atipikus munkavállalási formák) sokkal kevesebb figyelmet kapnak. Elsősorban
a szolgáltatási területeken, a mikrovállalkozásoknál, továbbá a háztartásokban lenne elképzelhető a foglalkoztatás bővülése, ha a munkajogi és főleg az adózási szabályozás ezt preferálná. Ez ma azonban senkinek sem éri meg, hiszen a jelenlegi adminisztratív kötöttségek és elvonási mértékek mellett ezek munkavállalók nem termelik meg a legális foglalkoztatásuk teljes költségét sem. (A jövedelmüket
képesek megtermelni - ezért találnak munkát a feketegazdaságban-, de a béren felüli költségeket már nem.) Az is tény, hogy a munkavállaló számára sem éri meg ilyen munkakörökben legálisan munkát vállalni, így tehát a potenciálisan legjelentősebb munkahely- bővítési, munkahely-teremtési lehetőség a megfizethetően alacsony költségű munkaerő a feketegazdaságba szorul.

6. Valóban nincs más út a versenyképesség javítására, mint lemásolni
az úgymond sikeres gazdasági modelleket (bezzeg Szlovákia)? Az
állítás sokak számára még ennél is egyszerűbben fogalmazódik
meg, azaz be kell vezetni az "egykulcsos” adórendszert és ezzel
együtt el kell törölni valamennyi adókedvezményt. Bár tény, hogy a
jelenlegi magyar közteherviselési rendszer sem nem igazságos, sem
nem hatékony, de a progresszív adózás, mint társadalompolitikai elv
nem adható fel. Nem iktathatók ki ugyanígy azok az indirekt preferenciák
sem, amit a kedvezmények biztosítanak. Az "egykulcsos” adó
mindenütt többletterheket rótt a munkavállalók többségére.

7. Lehet-e pótolni az adó-, illetve járulékcsökkentéssel kieső költségvetési
bevételeket? Bár úgy tűnik ötletekből nincs hiány (mint az
egyszeri rabbinak), koherens és számokkal igazolható ellentételezést
senki sem tett le eddig az asztalra.A versenyképesség növelése véleményem szerint ma Magyarországon akkor javulhat számottevően, ha a társadalmi-gazdasági körülmények ezt lehetővé teszik, és ez jóval összetettebb probléma, mint ahogyan azt a közbeszéd szintjén a hangadó véleményformálók kommunikálják. Ezzel
együtt - és ebben mindenki egyetért - elengedhetetlen, hogy jelentősen
nőjön a munkahelyek és a legálisan munkát vállalók száma. Ehhez azonban
szükséges, hogy olyan új doktrína szülessen, aminek középpontjába
a foglalkoztatás kerül. Ehhez kell a szabályozási és az intézményi (oktatás,
képzés), kereteket rendelni, ehhez kell új stratégiákat alkotni. A rövid távú érdekek helyett jövőre szóló, fenntartható pályára kell állítani a magyar gazdaságot, és ehhez kell igazítani mielőbb a közteherviselés rendszerét is. Ennek érdekében mindenek előtt a munkabérek nettó jövedelemtartalmának növelésére van szükség. A járulékok szinten tartása mellett a munkavállalók által fizetett személyi jövedelemadó jelentős, fokozatos, több lépcsőben történő csökkentése egyúttal megnövelné a munkakínálatot is, továbbá a legális munka felértékelődését is eredményezné. Az értékteremtő munka adóterhelésének fokozása helyébe a fogyasztás és a (véges)
erőforrások növekvő mértékű adóztatása lépjen, a környezet terhelői számára, pedig a költség a teljes társadalmi költségeket jelentse! Fenntarthatóságot az adózásban, a közteherviselésben is, ez a 21. század követelménye. A közbeszéd tárgyává ezeket a kérdéseket kell tenni, a mai egyoldalú megközelítések helyett.

G A Z D A S Á G I Ü G Y E K 2 0 0 8/2.s z á m 7.old.

Hozzászólás írása:

Facebook - VD - Egyesült Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége