Gál Rezső

1954. február 25-én született Budapesten, hatodik, legkisebb gyermekként. Családcentrikus grafikus-festőművész édesapját 3 éves korában elvesztette. Édesanyja háztartásbeli volt. Özvegyen bedolgozói munkákat vállalt, egyedül így is mély szegénységben nevelte a kitűnő tanuló gyerekeket a XVI. kerületi családi házban, bár a helyi közösség igyekezett ebben segíteni. A most 91 éves mama méltán büszke a mára igen terebélyessé vált családjára, hiszen a legszűkebb körben is 54-en ülnek az ünnepi asztalnál. Erre évenként többször is sor kerül.

A gépipari technikum elvégzése után a Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskolán szerzett vasútgépész diplomát. A főiskola hozta meg számára a szerelmet is: itt ismerkedett meg feleségével, aki később pénzügyi végzettséget is szerzett. Korán nősült, s 24 évesen már apa volt. Fia informatikusként dolgozik.

Első munkahelye a metró vállalat volt, 1979-ben azonban – a katonaság után – a bátyja invitálására átigazolt a Paksi Atomerőműhöz, ahol az állással lakást is kapott. A nagy presztizsű vállalatnál új szakmai vizsgákat kellett tennie itthon és külföldön, hogy mint primerköri üzembehelyező mérnök a reaktor és annak fő berendezései környékén dolgozhasson. A húszas évei vége felé fehér overallban, sokszor műszakban végezte a szakmai munkát, amire máig büszke.

A fiatal közösségben hangadónak ismerték, mert nem rejtette véka alá a véleményét. A szakszervezeti munkába azonban véletlenül került: 1985-ben az erőmű akkori szakszervezeti titkára konfliktus helyzetben lemondott, a megüresedett posztra pedig meglepetésére őt jelölték, és meg is szavazták. Így 31 évesen az ország egyik legfontosabb beruházásában szakszervezeti vezető lett, ebben a pozícióban élte át a rendszerváltozást, a szakszervezeti mozgalom átalakulását. 1991-ben újabb kihívással találta szembe magát, rábeszélték, hogy induljon el a Villamosenergia-ipari Szakszervezet elnöki posztjáért. Elvállalta a felkérést, és azóta öt kongresszuson kapott újra bizalmat. Az ágazati tisztség mellett elnöke a Magyar Villamos Művek Társaságcsoporti Szakszervezeti szövetségének, sőt a 200 dolgozót foglalkoztató MVM alapszervezetét is irányítja 1993 óta. 2008-tól a Liga konföderáció társelnöki tisztét is betölti. Emellett a nemzetközi kapcsolatok ápolásában is jeleskedik: alelnöke egyebek mellett az Európai Közüzemi és Közszolgáltató Szakszervezetek Energia bizottságának, és egy évtizede részt vesz az európai szociális párbeszéd bizottság szakmai tárgyalásain is.

– Halmozza a tisztségeket. Elég a nap 24 órája a kívülről nézve sok feladat elvégzésére?

– Az élet úgy hozta, hogy a tisztségek halmozódtak, nem én kerestem, mindig az élet rakta rám a különböző sapkáimat. Ez persze fárasztó, hiszen a céges sportnaptól az európai energiapolitikáig találkozom a feladatokkal, amelyeket a gyakorlatban is tudom tesztelni, mert sokszor ugyanazt az ügyet találom a közvetlen kapcsolat szintjén, mint Brüsszelben. Nem unatkozom. A villamosenergia-iparban elég fejlett a szociális háló. Az önsegélyező, egészség- és nyugdíjpénztárak ügyét a kezdetektől felkaroltuk. Én például a nyugdíjpénztár tevékenységét segítem igazgatósági tagként. Nem kis részünk van abban, hogy a villamosenergia-ipari nyugdíjpénztár Magyarországon az egyik legsikeresebb. Nyitott vagyok az új kihívásokra, ha az élet elém sodor egy új leckét, szívesen lehajolok érte és felveszem. Mindez mutatja, hogy nem napi nyolc órát dolgozom, gyakran a hétvégéim se szabadok. Mivel falkában nőttem fel, a munkában is mindig csapatszellemben gondolkodtam. Most is van egy jogász- közgazdász, pénzügyi, nemzetközi szakértőkből álló csapatom, amelyikre támaszkodhatok.

– Nagy visszhangot váltott ki a ’90-es évek közepén az a tárgyalássorozat, amelynek eredményeként 1995-ben létrejött a Villamosenergia-ipari Foglalkoztatási Alap, amelyben a szakszervezetnek, személy szerint Önnek is jelentős szerepe volt.

– Nagyon nehéz tárgyalássorozat volt, de elszántak voltunk. 1995-ben privatizálták a villamosenergia-ipart, és azzal kellett szembesülnünk, hogy rendkívül erős multinacionális cégek jelentek meg a szektorban. Nagy kihívást jelentett, hogy hogyan tudunk megbirkózni ezzel a kérdéssel. Létkérdés lett, hogy mi szerepel a tenderkiírásban, hogyan tudjuk befolyásolni a privatizációs szerződést. Elértük, hogy a kiírásban csak az indulhatott, aki bevállalta, hogy részt vesz az ágazati szociális párbeszédben. Ez olyan csíra gondolat volt, aminek később megvolt a haszna. Szociális hálót kellett kiharcolnunk azok számára, akik a szektor privatizálásával munkanélküliek lettek. A hat évre szóló 12 milliárdos program több mint tízezer embert – közöttük bányászokat is – érintett, a pénzt a kialkudott privatizációs bevétel 5 százalékából finanszíroztuk. Európai szinten is felfigyeltek erre a szociális gondoskodásra, amit a szakszervezetünk a bányászokkal együttműködve vívott ki. A bányászszakszervezet vezetőivel egyébként a munkavállalói érdekek mentén mindig azt kerestük, miben tudunk egymásnak segíteni, és soha nem merült fel a konföderációhoz tartozás kérdése. Az se mellékes, hogy ezeknek az együttműködéseknek eredményei voltak. Ilyennek tartom a kiterjesztett ágazati kollektív szerződést is, ami Magyarországon az első volt, és amire szintén büszke lehetek. Úgy érzem, felnőttünk a feladathoz, hogy miként lehet multinacionális közegben eredményt elérni, és ehhez az is hozzájárult, sok szövetségesünk van Európa szerte.

– Mit gondol a szakszervezeti mozgalom szétaprózottságáról?

– A villamosenergia-ipar az egyedüli, ahol egy konföderációhoz, a Ligához tartoznak a szervezett dolgozók. Az eredményesség miatt akartuk, hogy egy zászló alatt legyenek a helyi szakszervezetek, és ez megvalósult. Annak a nem szerencsés helyzetnek, hogy még mindig hat konföderáció működik, elsősorban külső, de sajnos belső okai is vannak. Huszonöt éve az aktuális hatalom mindig a megosztó politikában érdekelt, szándékosan gerjeszti az „oszd meg és uralkodj” elv gyakorlatát. Ez tapasztalható volt az új munka törvénykönyvének tavalyi vitái során is. Gyalázatosnak tartottuk a legelső konstrukciót, és nagy dilemmánk volt, hogy aláírjuk-e a már módosított változatot, hiszen maradtak benne tüskék. Mi az ágazati szakszervezetben megszavaztattuk a tagsággal, hogy mit képviseljünk. A vége az volt, hogy nem örülünk neki, de alá kell írni, mert a korábbihoz képest eredmény. Ahogy mondtam, csapatban gondolkozom és együttműködő vagyok, ugyanakkor reálpolitikusnak tartom magam. Az adott helyzetben mindig azt kell nézni, hogy a tagok érdekeit képviseljem, nem azt, hogy hosszú távú politizálást tervezzek. Azt a tagság döntse el a szavazásnál.

– Miért hagyták el az autonómokat és csatlakoztak a Ligához?

– Másként gondolkoztunk, elváltunk. Nem vertük nagydobra, mert úgy véltük, nem használna a szakszervezeti mozgalomnak, ha a nézetkülönbségeket és a jogos kritikákat a nyilvánosság elé tárjuk. Igyekeztünk korrektek maradni. Titkos szavazással döntöttük el, hogy hova csatlakozunk.

– Nem bánták meg a váltást?

– Nem bántuk meg. A kérdést ugyanakkor időnként feltesszük maguknak, hogy jó helyen vagyunk-e a Ligában. Legutoljára a novemberi kongresszuson két órán keresztül ez volt a téma. A válasz: igen. Jó döntésnek tartom azzal együtt is, hogy a Ligát két oldalról is támadják. Egyrészt olyan értelemben is kritika tárgyát képezi a tevékenysége, hogy „lefeküdt” a kormánypárttal, de én úgy látom, ez nem így van – és ezt az élet már korábban is cáfolta –, viszont valamilyen szempontból a kormánypárti és az ellenzéki sajtónak is érdeke, hogy ezt másként láttassa. Amúgy a balliberális kormányzás idején lehetett volna javítani a törvénykezés szintjén a munkavállalók és a szakszervezetek ügyében, de nem igen éltek ezzel a lehetőséggel, most pedig nem azt az időt éljük. Most sajnos demokráciahiány van, pedig ebben az átalakuló, válsággal terhelt helyzetben makro szinten a szociális párbeszédnek különösen nagy jelentősége lenne. Ugyanakkor vallom, hogy a szakszervezeteknek az a rendeltetésük, hogy a munkavállalói érdekek érvényesítése miatt e helyzetben is a megoldást keressék. Ezt az elvemet próbálom országos szinten is megvalósítani.

– Hagyták, hogy a kormány kizárta az autonómokat a Versenyszféra Konzultációs Fórumáról.

– Ez a lépés a hatalom baklövése volt. Nem járja, hogy egy szervezet első számú vezetőjének hibái miatt a politika az egész szervezetet leírja.

– A korábbi években többször szerveztek sztrájkot, külföldi demonstrációt, folyamatosan nyomás alatt tartották a munkáltatói szervezetet. Most nem hallatják a hangjukat. Minden rendben van az ágazatban?

– Van gondunk bőven, s a kormányzat most rátett két lapáttal. Ugyanakkor a legutolsó, a korkedvezményes nyugdíj körüli viták tüzében meghirdetett sztrájkfelhívásunk lassan két éve húzódik az elégséges szolgáltatás körüli huzavona miatt. A bíróságok több menetben packáznak velünk. Én úgy gondolom, a demokráciának egyik alapértéke, hogy a szakszervezeteknek legyen sztrájkjoguk, az elégséges szolgáltatás bírói úton történő ellehetetlenítésében pedig szintén van a politikának felelőssége.

– Politikus alkatnak tűnik, nem dédelgetett politikai karriert?

– Szociáldemokratának tartom magam, 1994-ben el is indultam az országgyűlési választáson Tolna megyében, de nem én lettem a befutó. Továbbra is azt vallom, hogy egy átlagos szakszervezeti vezető értékeihez a szociáldemokrata áll közel. Azt viszont elismerem, hogy nem egyszerű ma Magyarországon összeegyeztetni a szakszervezet- és a pártpolitikát, miközben például a skandináv országokban működőképes szimbiózisban vannak a szakszervezetek és a szociáldemokraták. A mi szakszervezetünk alapszabálya kimondja, hogy a szervezetnek egyik párt felé se lehet elkötelezettsége.

– Számos sikert elkönyvelhet szakszervezeti vezetőként. Voltak kudarcai is?

– Ott voltam több menetben az országos akcióegység szerveződéseinél, és az, hogy a szakszervezeti együttműködésben kudarcot vallottunk, az én kudarcom is. Ezt röstellem. S bár sikerként éltem meg a szektorban létrejött foglalkoztatási alapot, nem sikerült egy másik célunk, egybe tartani a villamosenergia-ipar jóléti ingatlanjait. Bár megvolt a kormányzattól kicsikart megállapodás, hogy azok francia mintára egy alap üzemeltetésébe kerülnek, helyi szinteken nem értették meg az üzenetet, rövid távon gondolkodtak, féltették a kis vállalati üdülőiket, amelyeknek ma már csak töredéke van meg egyébként. Ezt is kudarcként éltem meg, és a mi hibánknak is tartom, hogy talán nem volt meg a kellő bizalom.

– Nem bánta meg, hogy a magas presztizsű szakmai karrier helyett a szakszervezetit választotta?

– Hát… Időnként bánom, de aztán megbeszélem magammal. Amikor üzembehelyező mérnök voltam Pakson, és üzembe helyeztünk egy főberendezést, és azt elindítottuk, volt egy jóleső hátradőlés, és megveregethettem a saját vállam, hogy ez rendben van. Érdekvédőként ezt az érzést soha nem lehet átélni, mert ha megoldok két problémát, már három újabb nyomaszt. Igaz, a választásokon visszaköszön az eredmény, hiszen már ötödik ciklusomat töltöm az elnöki székben –, de azt sincs idő élményként megélni, mert ott tornyosulnak az újabb és újabb kihívások. Aki konfliktuskezelésre adja a fejét, vegye tudomásul, hogy ez ilyen munka. A megelégedettség érzése azonban ritkán adatik meg. Viszont sokat tanulhattam és kinyílt a világ.

– A rengeteg funkció mellett jut ideje a hobbijára?

– Kutyás ember vagyok, emellett nagy szerelmem a vitorlázás. Az imádott unokákkal meg játszunk, pecázunk, biciklizünk Pesten és a ráckevei tanyánk környékén. A kicsik mélyebb értelmet adnak az életnek, mi végre vagyunk itt a földön. Informatikus fiamra is büszke vagyok, aki rendezett körülmények között neveli három gyerekét.

http://www.szakszervezetek.hu/index.php/hirek/4177-gal-rezso-a-liga-tarselnoke-villamosenergia-ipari-szakszervezet-elnoke

Facebook - VD - Egyesült Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége