Pónya József Príma-díjat kapott

A Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének Tolna megyei szervezete 2010. november 18-án Príma díjat adományozott Pónya Józsefnek, a paksi atomerőmű nyugalmazott vezérigazgatójának, elismerve az erőmű üzemeltetése által a tudomány és technika területén kifejtett munkásságát.

A díj kapcsán Pónya Józseffel az életművét kiteljesítő atomerőműves éveiről beszélgettünk.

– Hogyan vezetett az útja az atomerőműbe?
– 1974 tavaszán Szabó Benjamin, az erőmű akkori kormánybiztosa megkeresett a tatabányai erőműnél, ahol igazgató voltam, hogy szeretné, ha Paksra jönnék. A felkérés váratlanul ért, nehezen döntöttem, mert ott már bedolgoztam magam, családom is jól érezte magát, és szüleimnek is sokat tudtam segíteni. Végül is 1974 szeptemberében jöttem Paksra. Előbb a miniszteri biztos helyettese, majd 1976-ban műszaki igazgató lettem. 1978-tól 1991-ig, nyugdíjba vonulásomig a vezérigazgató posztot töltöttem be. Úgy gondolom, azzal, hogy hosszú ideig voltam az erőmű vezetője, egyfajta stabilitást is közvetítettem a munkatársak felé.

– Mi jelentette Önnek a legnagyobb kihívást, legnagyobb felelősséget?
– Aprólékosan, részleteiben tanultuk meg az atomerőmű működtetését, és vállaltuk az üzembe helyezését. Tekintve, hogy szakembereink különböző országok atomerőműveiben tanultak, gyakorolták be munkájukat, nem tudtam felmérni, hogy mennyire mély, alapos a tudásuk. Mikor már túl voltunk az első leálláson, üzemzavaron, és sikerült újraindítani a blokkot, akkor már nem tartottam semmitől, és láttam, hogy ezek a fiatalok képesek kézben tartani az atomerőművet. A legkritikusabb időszakot számomra a blokkok üzemanyagtöltettel való élessé válása jelentette. Az első párhuzamos kapcsolás után szépen haladtunk előre, és egyértelműen megmutatkozott a szakemberek hozzáértése.

– Milyennek látta a dolgozók munkához való hozzáállását?
– Az összes ember, aki itt dolgozott, mindenki lelkes volt és mindenki magáénak érezte az erőművet. Számomra nagy öröm, hogy a közös munkánk jól sikerült. Hazánkban mi építettünk először atomerőművet, ami mindenkinek új volt, éppen ezért rajtunk volt az ország szeme.

– A blokkok üzembe lépését követő munkásévek alatt is voltak kihívások?
– Amikor 1987-ben mind a négy blokk működni kezdett, akkor arra törekedtünk, hogy minél nagyobb teljesítményt érjünk el. Csúcsokat döntöttünk, és tekintélyünk lett az iparágban. Aztán nekikezdtünk az 1000 megawattos blokkok beruházási munkáinak, ami a rendszerváltás és az igények visszaesése miatt abbamaradt.

– Nyugdíjba vonulásával nem fejeződött be az erőművel való kapcsolata. Ez miben teljesedett ki?
– Szinte egész mostanáig betöltöttem valamilyen funkciót az iparágban. Előbb az MVM Zrt.-nél voltam igazgatósági tag, majd az Ovitnál és a Mavirnál, és így mindig volt rálátásom az iparágra, az atomerőműre. Sokan felkerestek otthonomban is, például a kívülről érkező vezetők még mielőtt elfoglalták volna helyüket, már bejelentkeztek hozzám beszélgetésre.

– Sokan úgy emlékeznek, hogy mint Mátyás király járta az üzemet.
– Gyakran állítanak meg még ma is, és felidézik, hogy ott ültem közöttük, és beszélgettünk. Én azért mentem mindig a dolgozók közé, mert meg akartam tudni, hogy mi a dolguk, mi a véleményük, hogyan érzik magukat, és családjukban minden rendben van-e. A munkától nem lehet elválasztani a családot, hiszen a családi probléma hat az emberre és kihat a munkájára. Én legtöbbször éjjel mentem bejárásra, mégpedig azért, hogy ne találkozzam vezetőkkel, és a munkások elmondhassák a gondjaikat. Ennek jó hozama lett, mert a vezetők is szembesültek a problémákkal, és kénytelenek voltak beszélgetni a munkásokkal.

– Hogy érzi magát nyugdíjasként?
– Nagyon élvezem a nyugdíjasságomat. Nem vagyok időhöz kötve, gondokkal terhelve. Élvezem a pihenést, olvasgatást, a kerti munkát. Amíg dolgoztam, minden tőlem telhetőt megtettem. Ha itthon megszólalt a telefon, bizony erősebben dobogott a szívem. Az erőműben jó érzéssel köszöntünk el egymástól, most pedig örömmel mondhatom, hogy nagyon jó egyensúlyban van az életem.

– Mit üzen az erőmű jelenlegi dolgozóinak?
– Becsüljék meg ezt a munkahelyet. Néha csak akkor veszik észre, hogy milyen jó helyen dolgoznak, amikor valami miatt meginog a helyük. Becsüljék meg ezt a munkát, hisz a bővítés által, az új blokkok építésével az atomerőmű még 60 évig stabil munkahelyet biztosít. Figyeljenek oda, hogy ne hibázzanak, mert ha egyszer vétenek, akkor minden addigi bizalom elveszik.

Lovásziné Anna

Facebook - VD - Egyesült Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége