2007. november 4.

A munkásmozgalmaktól a szakszervezetekig

Eddig is léteztek kisebb-nagyobb munkásszervezetek, lezajlottak sztrájkok, történtek véres összecsapások. A munkásság azonban mint a társadalom más részeitől elkülönült, törekvéseit és érdekeit önállóan artikuláló, számbeli súlya következtében is impozáns erő az 1890-1900-as évek fordulóján lépett először a kontinens történetének színpadára.

1895-1896-ban megszűnt az 1873 óta tartó ún. "nagy depresszió", amelyet stagnálás, árzuhanás és csökkenő tőkehozam jellemzett. A lendületesen induló konjunktúra hajtóerői a gép-, a vegyi, az elektromos, majd az 1910-es évektől a gépkocsiipar. Ezekre épült a második ipari forradalom, melynek eredményeként a századelőn születőben volt az ipari társadalom is. A legtöbb országban lényegesen növekedett az ipari munkásság létszáma. Minden országban kialakultak a jellegzetes iparvidékek, a zömmel munkások lakta települések. A fővárosokat ipari előváros-gyűrűk övezték.

A 19. század végén, a konjunktúra kezdeti szakaszában a bérek növekedése meghaladta az árakét, így a reálbérek emelkedtek. Viszont 1900-1914 között, a gazdasági növekedés ellenére, a reálbérek stagnáltak vagy csökkentek. Ehhez járult még a 10-12 órás munkaidő, a rossz munkahelyi körülmények, a munkavédelem szinte teljes hiánya, a gyermekmunka elterjedtsége stb. Az élet- és munkakörülmények uniformizáltsága következtében a kétkezi munkájukból élők világában kialakult az összetartozás érzülete. Megszületett a kollektív cselekvés eszméje, amely munkás pártszervezetekben és szakszervezetekben, szövetkezetekben, kulturális egyesületekben és társaskörökben öltött alakot.

A munkásság szervezetei
A munkás-munkaadó konfliktus nemzeti szinten szintén az 1890-1900-as évek jelensége. Ebből következően ez időben konstituálódtak a korábban is létező lokális, jobbára csupán egyetlen szakmára szorítkozó szakegyletek, segélypénztárak helyett az országos szakszervezetek. Ezek nemzeti szinten egész iparágakat vagy rokon ágazatokat tömörítettek.

Szakszervezetek
A szakszervezeteken kívül szinte minden tevékenységre, a színjátszástól a dalolásig, a bélyeggyűjtéstől a sakkozáson át a kerékpározásig és a házinyúltenyésztésig létrejöttek kizárólag munkás tagokból álló egyesületek, körök, klubok, társaságok.

Munkástömegpártok
A szakszervezetek megerősödése a munkásmozgalom egyik vonulatát alkotta. A 19. század második felében a szavazati jog kiterjesztése szükségessé tette, hogy a munkásság eddig meglehetősen szűk keretek között létező politikai szervezetei modern tömegpártokká bővüljenek. Az átalakulás az 1890-1900-as években zajlott le. A folyamatban jelentős szerepet játszott az 1889-ben megalakult II. Internacionálé, a marxi szocializmus elvi alapján működő pártok nemzetközi szervezete. A munkástömegpárt modelljét az 1875-ben megalakult, majd 1890-ben átszervezett Németországi Szociáldemokrata Párt jelentette.

Szakszervezeti történelem Magyarországon
Az 1848-49-es polgári forradalom és szabadságharc a jobbágyrendszert és a feudális kiváltságok egy részét felszámolta. Ezzel megteremtődtek a magyar társadalom és gazdaság polgári fejlődésének feltételei. Az 1867-es kiegyezés konszolidálta a polgári fejlődés feltételeit. Lehetővé tette a modern nagyipar fejlődését, amely együtt járt a munkásság számának gyors növekedésével. 1873-ban az összmunkásság létszáma 360 ezer, a gyári munkásoké 70 ezer volt, melynek 30 százaléka Budapestre koncentrálódott. A századfordulóra Magyarországon mind a kisüzem, mind a nagyipari szervezetek jelenléte volt a meghatározó. E fejlődés sajátossága volt, hogy a kezdeti kapitalizmusra jellemző forma a kisüzem elterjedt maradt, ugyanakkor a gazdaság legmodernebb szektoraiban létrejöttek a legkorszerűbb vállalati formák. E kettősség is befolyásolta a későbbiekben a szakszervezetek fejlődését.

A századfordulóig egy 1875-ös belügyminiszteri rendelet alapján a munkásoknak érdekeik védelmére csak a segélyező és a szakegyletek működését engedélyezték. A hatóságok az alapszabályokból mindig kihagyták a sztrájkra vonatkozó pontokat. A sztrájk egyébként nem volt tilos. A szakmai szabadszervezetek 1906-1907-re fejlődtek ki. A szakszervezetek ez időtől "a szabadszervezetekkel kiegészített szakegyesület, amelyben a szabadszervezeteké volt a hatóságilag tiltott tevékenység: bérmozgalmak, sztrájkok irányítása, ellenállási alap kezelése."

Az 1870-es, 80-as években felerősödtek a munkásszervezkedések
Az első szakszervezetet a nyomdászok hozták létre 1862-ben. A cipészek 1868-ban, a szövőmunkások és a zsinórkészítők 1871-ben, a vasasok 1877-ben, a szabósegédek és szabómunkások 1890-ben hoztak létre szakegyletet. A közalkalmazotti területen 1869-ben jött létre az Első Magyar Általános Tisztviselői Egylet, 1886-ban alakult meg a Magyar Királyi Állami Tisztviselők Központi Egyesülete.

A szakszervezetbe való belépés igényt jelentett a rövidebb munkaidőn, a választójogon kívül a szellemi életben való felemelkedéshez. A szakszervezetek széleskörű kulturális tevékenységet folytattak, a munkáskultúra alakítói lettek. Az első szervezetek alapvető feladatuknak az oktatást tekintették és politikai előadássorozatokat is tartottak. A szervezett munkások egy politikai párthoz, a Magyarországi Szociáldemokrata Párthoz tartoztak. A szakszervezetek és az MSZDP viszonyában a XX. század első éveire alakult ki az a forma, amely a párt egész szervezeti felépítését 1948-ig jellemezte.

A Szaktanács megalakulása
Az 1898-ban létrejött a Szakszervezeti Tanács, melyet 126 szakmai egylet 23603 fizető taggal hozott létre, fő feladatának a szakmai szervezetek kiépítését, alapszabályaik kidolgozását, a szervezett munkások politikai nevelését, a munkássajtó terjesztését, a bér- és sztrájkmozgalmak szervezését tekintette. A Munkásügyi Panaszbizottságokban a munkások képviselőiként a szakszervezetek voltak jelen a munkáltatók és a kormány képviselői mellett. Hatására jelentősen nőtt a taglétszám, míg 1916-ban 55.338, 1917-ben 215.222 szakszervezeti tagot tartanak nyilván.

Harc a fennmaradásért
A szakszervezetek ellen tudtak állni a felszámolásukra irányuló törekvéseknek. A Gömbös-kormány /1932/ a szakszervezetek helyett olasz mintára munkáskamarákat akart felállítani. Elképzelése szerint minden munkás és munkaadó köteles lett volna belépni a kamarába. El akarták venni a szakszervezetektől a kollektív szerződés kötés jogát, el kívánták törölni a sztrájkjogot, a vezetőséget a kormány nevezte volna ki. Az elképzelés a szakszervezetek ellenállásának köszönhetően megbukott.

Talpon maradtak a szakszervezetek azoknak az intézkedéseknek idején is, amelyek megbénították volna a szervezeteket. Így az 1938 végén életbe lépett új sajtótörvény idején, amikor is a Népszaván és 2-3 szakszervezeti közlönyön kívül minden sajtóterméküket betiltották, tovább szűkült az agitáció, politizálás lehetősége. Felfüggesztették ezidőben a szakszervezetek önkormányzatát, ellenőrizték gazdálkodásukat.

Még a II. világháborúba való aktív belépés /1941. június 27./ ellenére sem szakadt meg a szakszervezeti élet folyamatossága, sőt a Szaktanács 1941 decemberében tagtoborzást is kezdeményezett. Még be sem fejeződött a II. világháború, megkezdődött a szakmai szakszervezeti központok életre keltése. Az 1944. október 10-én a szociáldemokraták és a kommunisták között létrejött megállapodás szerint a szakszervezetekben mind a két munkáspárt igyekezett nagyobb befolyást elérni. A két munkáspárt támogatta a létszámában is egyre erősödő szakszervezeteket abban, hogy az államhatalom részeként működjenek. A szakszervezetek vezetői felvállalták a termelést segítő tevékenységet, mint főfeladatot. Csökkent a szakszervezetek önállósága, amely végülis teljes torzuláshoz vezetett a mozgalomban.

Érdekvédelem helyett
Megindult a támadás e folyamattal egyidejűleg az üzemi bizottságok és a szociáldemokrata szakszervezeti vezetők ellen. A tisztogatás érintette az üzemek szociáldemokrata tagjait is. Eltűntek, szétszóródtak a több évtizedes mozgalmi múltat magukkal vivő "szakik", akik valódi küzdelemben tanulták meg a szakszervezeti érdekvédelmet.

A szakszervezeti vezetők 1948. március 20-21-i Országos Értekezletén, majd a XVII. kongresszuson már az érdekvédelem "átértékelésére" került sor. Nyíltan megfogalmazódott, hogy az adott politikai struktúrába az érdeket védelmező, -képviselő, autonóm szakszervezetek nem illeszthetők. A szakszervezeteknek a párt és az állam közötti hajtószíj szerepre kellett berendezkedni. Az 1948-tól tartó folyamat betetőzése az 1950. július 24-i párthatározat volt, mely 1966-ig kijelölte a szakszervezetek mozgásterét. Alapvetően átformálódott a szakszervezetek szervezeti felépítése. A felsővezetés integrálódott a hatalomba, megszűnt az alulról építkező mozgalmi jelleg. A szakszervezeti vezetők pártfunkcionáriusok voltak, akik a szakszervezetben kapták meg a pártmunkát. Miután a bérezés, a munkaidő, a munkafeltételek javítása kérdésekbe nem szólhattak bele a szakszervezetek, az államtól kapott feladatokat végezték. Voltak jelzések az alapszervezeti információs jelentésekben, melyből nyomon követhető a tagság elégedetlensége. Tenni azonban az adott politikai viszonyok között nem lehetett.

Remény a változásra
Nagy Imre reform politikája 1953-ban, majd 1956 októbere villantotta fel a változások reményét. A szakszervezetek érdekvédelmi munkájának visszaállítása, az üzemek munkásellenőrzése, a belső demokrácia kérdése került előtérbe. A szakszervezetek úgy akartak dolgozni, mint 1948 előtt. Ezt jelezte az is, hogy felvették a Magyar Szabad Szakszervezetek elnevezést. 1956. október 30. - november 1. között a megmerevedett iparági szerveződés lazult, új szakosztályok, tagozatok, szakszervezetek jöttek létre. A munkástanácsokat és az üzemi bizottságokat elfogadva leszögezte az akkori Magyar Szabad Szakszervezetek vezetősége: nem fordulhat elő többé az, hogy a szakszervezet nem lép fel a dolgozók egyéni, vagy közös érdekei védelmében.

A szép elképzelések azonban hamarosan szertefoszlottak, és a belső ellenállás sem akadályozhatta meg, hogy az új szakszervezeti vezetés felzárkózzék az MSZMP restaurációs törekvései mellé.

Az erős párt-és felső szakszervezeti vezetés nyomása ellenére az ágazati szakszervezetek az adott keretek között igyekeztek önállóságukkal élni. A szakmák a bérezés, üdülés területén léptek fel a tagságuk érdekében, szociális, egészségügyi és munkavédelmi intézkedéseket foganatosítottak.

A 60-as évek gazdasági reformokkal egyidejűleg a Politikai Bizottság újrafogalmazta a szakszervezetek helyét, szerepét. A határozatban elismerték a társadalom érdektagoltságát. A szakszervezetek feladata az érdekképviselet és a termelést segítő tevékenység lett. A pártirányítás úgy fogalmazódott meg, hogy a szakszervezetek önállóak, de nem függetlenek, és a pártszervezetek határozatai az ott dolgozó MSZMP tagokra kötelezőek. Növelték a szakszervezetek jog- és hatáskörét. Az alapszervezetek egyetértési és véleményezési jogot kaptak. Üzemi szinten részt vettek a kollektív szerződések, munkavédelmi, újítási, törzsgárda szabályzatok kimunkálásában.

Megkapták a vétójogot, mely elvben új lehetőséget biztosított a szakszervezeteknek. Később a bizalmiak a szabályozás szintjén visszakapták azokat a legfontosabb jogokat, melyet 1948-49-ben elvettek tőlük. Visszakapták az egyetértési jogukat a bérek megállapításánál. Elvben tehát a szakszervezetek igen széleskörű jogosítványokkal rendelkeztek. A gyakorlati megvalósítást gátolta, hogy a SZOT határozatai kötelezőek voltak az ágazati szakszervezetekre.

A 70-es években a konzervatív szakszervezeti vezetés nem ismerte fel, hogy a valódi érdekvédelem felkészülés a piaci mozgásokra, a gazdasági versenyre. A tagok mindennapi életét segítő, kézzel fogható szolgáltatások - munkavédelem, üdülés, béren kívüli juttatások, kulturális- és sporttevékenység - a szervezethez kötötték az embereket. A szervezettség megmaradásában közrejátszott az is, hogy bizonyos juttatásoknál előnyt jelentett a szakszervezeti tagság. Mindezek ellenére érezhetően csökkent a szakszervezetek iránti bizalom, csökkent az aktivitás. A tagság alig érzékelte a szakszervezet olykor valóban hatékony lépéseit, ágazati bérezés, a szakmának való külön juttatások területén.

A korszakot mintegy lezáró 1980-as szakszervezeti kongresszus szerint a szakszervezetek "önálló", de nem független hatalmi tényezők lettek. Az MSZMP 1983 októberében hozta meg utolsó állásfoglalását a szakszervezetekről, melyben leszögezte: "a szakszervezeti politikában nincs szükség alapvető változásra". Háttérbe szorultak azok, akik nyíltan követelték a szakszervezeti intézményrendszer demokratizálását.

A szakmai önállósulási törekvések, az egyén felé forduló szakszervezeti munka, a szakmai sajátosságokat kifejezni akaró törekvések párosultak a tagság részéről való nyomással, hogy a szakszervezeti munkát is új alapokra kell helyezni. Nem lehetett megállítani a folyamatot, melyben a szakmai szervezetek, az alapszervezetek felléptek az önálló szakszervezeti politika megteremtése érdekében. A 80-as évek végére a szakszervezetek valódi önállóságot, és valós érdekvédelmet akartak.

Forrás: historia.hu, konfoderaciok.hu
Forrás: HR Portal

Hozzászólás írása:

Facebook - VD - Egyesült Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége