2008. augusztus 5.

A tollforgató is lehet izgatott. Hiába készített már sok száz interjút és beszélgetést, 102 esztendős riportalannyal még nem találkozott.

Elindultunk Miskolc-Görömbölyre. Útközben számolgattam: kis csapatunk legidősebb tagja is csaknem 45 esztendővel fiatalabb Gubancsik Jánosnál, valamennyiünk szeretett János bácsijánál.
Aki 1900. január 14-én született, így élő legenda. Átélte az első és a második világháborút, 1956-ot, s mindent, ami az elmúlt évszázadban és évtizedekben történt.
A kapuban fia, János köszöntött minket, majd beljebb léptünk. A szobában a kiöltözött János bácsi sürgött-forgott. Fehér ing, nyakkendő, sötét öltöny. Látszott rajta, hogy készült.
- Foglaljatok helyet! - emelte hangját, majd kérésemre belekezdett rendkívül gazdag élettörténetébe.
- Tiszadorogmán láttam meg a napvilágot, hatvanhat esztendeje vagyok házas, egy lányom és két fiam van. Már természetesen dédunokákkal is büszkélkedhetek! Az öregkor olykor bizony nem szép, de a családi boldogság mindenért kárpótol. Fiatal koromban Merczel László ónodi birtokain szolgáltam, az első világháborúban a kassai 34-es gyalogezred katonája voltam. Túléltem, majd Budapesten köttem ki. Megtanultam a lakatos szakmát, majd ismét a Merczel-birtok következett. Traktoros lettem.
- Mikor kapta gépkocsivezetői engedélyét?
- Elég régen! Egészen pontosan 1927-ben. Tizenhat esztendővel később, 1943-ban már átvehettem az egymillió kilométeres vezetésért járó emlékérmet.
- Merre vezetett az útja a legtöbbször?
(Elgondolkodott, töprengett.)
- Ha én ezt meg tudnám mondani! Az ország minden részében sokszor megfordultam, egy időben még Bécsbe is rengeteget jártam.
- A hírek szerint főnököket is furikázott!
- Hogyne! Igazgatókat, mérnököket. Velük kapcsolatban van egy történetem. Ugyan elmondtam már, de az ismétlés a tudás anyja. A negyvenes években úgy köszöntek nekem, hogy ,,szabadság”. Én pedig rávágtam: ,,Teljes szabadság!” Bejött, ugye?
- Igen, gratulálok! De váltsunk témát. Mikor került az ÉMÁSZ-hoz?
- Több mint fél évszázada, 1947-ben. A cégnél végig gépkocsivezetőként dolgoztam. Első autóm egy háborúból visszahagyott GMC márkájú teherautó volt, amellyel kivettem a részem a faluvillamosítás nehéz, de felemelő munkájából is. Naponta húsz oszlopot állítottunk fel a Bodrogközben.
- Nyugdíj?
(Méltatlankodott, amiért szóba hoztam az obsitot.)
- Aktív pályafutásomat 1961-ben fejeztem be, kapcsolatom azonban folyamatos maradt a céggel. Hosszú ideig rendszeresen részt vettem a nyugdíjas találkozókon és örömömre szolgált, hogy üdvözöltek az ÉMÁSZ százéves fennállása alkalmából 1994-ben tartott ünnepségen. Aztán felejthetetlenre sikeredett a saját, százéves ceremóniám is. Eljöttek az írott és az elektronikus sajtó képviselői, üdvözölt Göncz Árpád akkori köztársasági elnök. Óriási dolog volt, hogy 2000-ben megéltem az év, az évtized, az évszázad és az évezred fordulóját! Kérem, itt jegyezze meg, büszke vagyok arra, hogy nem csupán a társaság legidősebb tagja, hanem a legidősebb szervezett, azaz szakszervezeti tagja is vagyok!
- Bejár még egykori munkahelyére?
- Már nem. Nyugdíjas találkozón 1995-ben vettem részt utoljára. A kirándulások, az utazgatások már nem nekem valók.
- Mivel telnek János bácsi napjai?
- Csendes nyugodtságban. Pihengetek, sétálgatok, teszek-veszek, etetem a tyúkokat, játszom a kutyával.
- A portát már nem hagyja el?
- Még az üzletbe is eljárok! A kerítés mellett szép lassan, óvatosan... Csupán kétszáz métert kell gyalogolni. Bár az idő elment, s némileg elhagyott az erőm. De az is lehet, hogy mindössze tavaszi fáradtságról van szó.
- Nem segítenek a gyerekek, vagy az unokák?
(Tiltakozott.)
- Dehogynem! A mellettünk lévő házban lakó fiam azonban sokat dolgozik, betegeskedő feleségemet nem engedhetem a közértbe, így nekem kell talpon lennem. Egy kis mozgásra egyébként is szükségem van!
- Érdeklődhetek az egészsége, a hogyléte felől?
- Persze, miért ne! - vágta rá kapásból. - Tulajdonképpen nincs panaszom, nem fáj semmim. Orvoshoz nem járok, gyógyszert nem szedek. Bármit ehetek, ihatok, tényleg koccintsunk, a Hubertust, meg a jó bort kedvelem. A reggelit általában én készítem, ebédet hoznak, utána mosogatok. Elégedett vagyok, csak a szemem miatt kesergek.
- Olvasás, televízió?...
- Na ez nem megy! Még a legjobb barátaimat is nehezen ismerem fel. Most viccelődhetnék, például azzal, hogy ennyi baj nekem is jár. Sokat nem tehetek, a világ dolgaiból, bár nagyon érdekelnek, keveset látok.
- Akkor a rádiót ajánlom!
- Bizony! Számomra a "doboz" a legfontosabb köldökzsinór. Egész nap szól, amit lehet meghallgatok. Kedvelem a műszaki és a technikai műsorokat, a politikai jellegű vitákat. Amennyire tudom, követem az árváltozásokat is. Egyszer lemegy, másszor felszökik a benzin ára, ezt nehéz követni... Az zavar, hogy nincs megértés az emberek között, sok probléma van a világban.
- Nem irigyli a mai generáció tagjait?
- Dehogynem! Jobbnál jobb kocsikkal járnak, hozzánk képest remek körülmények között dolgoznak és élnek. Így van rendjén, de nem tagadom, jó lenne valahogy visszafiatalodni.

Búcsúzáskor "kórusban" mondtuk:
- Még egyszer Isten éltesse, János bácsi! Jövőre újra eljövünk.
(Az ünnepelt arcán hamiskás mosoly jelent meg.)
- Jöhettek, de nem ígérek semmit. Majd meglátjuk...
Beültünk a kocsiba, visszanéztünk, intettünk, irigyeltük. Kevés embernek ad a sors több mint egy évszázadot.

Újsághír: "Január 14-én bensőséges hangulatú ünnepséget tartottak Miskolcon, ahol az ÉMÁSZ Rt. Szakszervezeti Bizottságának tisztségviselői - Gembiczki Tibor elnök, Kozsik Tibor titkár és Kohányi Pál nyugdíjas szb-titkár - köszöntötték a 102 éves Gubancsik Jánost és ajándékokkal kívántak neki erőt, egészséget.”

Kolodzey Tamás
(Forrás: "forró drót" újság 8.évf.2.sz.)

Hozzászólás írása:

Facebook - VD - Egyesült Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége