Az üdvözlés után hellyel kínált, majd megjegyezte, mivel émászos szobájában nem egyedül dolgozik, csendes beszélgetést szeretne, hogy ne zavarjuk a kolléganőjét. Ezért gyorsan a közepébe vágtunk.
Kohányi Pálné hivatali szobájában
- Mikor írtunk utoljára önről, Erzsike? - tettem fel az első kérdést.
- Még soha nem nyilatkoztam a forró drótnak - jelentette ki.
- Akkor most már nem „menekül” meg... Mikor lett émászos?
- Harmincnégy esztendeje!
- A napra is pontosan emlékszik?
- Hát persze! 1975. május 30-át írtunk. Aztán, ha nem haragszik, mondok még néhány számot. 1969 óta vagyok szakszervezeti tag. 1975 és 2009 között bizalmi voltam, tizenkét esztendeje vagyok a számvizsgáló bizottság elnöke, immáron negyedik éve pedig az üzemi tanács tagja.
"Kis" jubileum
- Négy évtizede szervezett dolgozó, ez gyorsan változó világunkban jubileumként is „megteszi". Mi a szép ebben a munkában?
- Az, hogy törődhetek a dolgozókkal, meghallgathatom őket, ha problémáik vannak, szólhatok az érdekükben, segíthetek nekik, ha segélykérelemmel fordulnak hozzám, hozzánk.
- Igazán nem akarom provokálni, de napjainkban más a helyzet, mint akár tegnap, vagy évtizedekkel ezelőtt!
- Nekem mondja? Tudom, látom, érzem. Társaságunk is hatalmas változásokon ment keresztül és a szakszervezeti tevékenység is rengeteget változott. Semmi nem esik az ölünkbe, mindenért meg kell harcolnunk. De mielőtt túlságosan elmerülnénk ebben a kérdésben, gyorsan megjegyzem, nem szeretném elvenni az elnök, Gembiczki Tibor kenyerét. A kafetériáról, a bérfejlesztésről, vagy az év végi jutalomról is inkább ő tudna beszélni.
- Azt viszont elmondhatja, hogy mit kap akkor, ha valakinek sikerrel jár el az érdekében?
- Köszönömöt! Nekem ez a legfontosabb. Meg az, ha látom, hogy a kollégám, vagy a kolléganőm elégedett.
- A választás után sokan megkeresték?
- A gratulációkra gondol?
- Igen, természetesen.
– Ami azt illeti, szép számmal kaptam! Minden telefon, üzenet, vagy e-mail nagyon jólesett nekem.
- A férje hosszú évtizedekig szakszervezeti titkárként dolgozott az ÉMÁSZ-nál. Gondolom, hogy otthon mindent megtárgyalnak.
- Egyáltalán nem... Pali már tizenkét esztendeje nyugdíjas és ezalatt minden megváltozott a cégnél és a szakszervezetben is. Ezért sem kérhetek tőle tanácsot. Annak idején, amikor ő volt az szb-titkár, rengeteget tanultam tőle. A férjem a szó szoros értelmében tudott a dolgozók nyelvén beszélni, ezért emberileg is nagyon közel került hozzájuk. Szinte mindenkivel nagyszerű kapcsolatot ápolt, ügyszeretetét, hozzáállását elismerték. De az idő elszaladt, s nekünk manapság a magunk lábán kell megállnunk. És úgy érzem, hogy ezt meg is tettük, tesszük, bizonyítottuk alkalmasságunkat.
- Meg kell kérdeznem, mert kíváncsi vagyok rá: Sokan üzennek még önnel a férjének?
- Óóó, igen! - húzta el a száját mosolyogva. - Elsősorban a régi kollégák teszik ezt, bár a régiek egyre kevesebben vannak. Megállítanak, megtudakolják, hogy van Pali, aztán küldenek neki néhány jó szót. Ma is érzem, hogy szerették és ha hazaérek, nyomban elmondom neki a lelkemre kötött gondolatokat.
Bükkaranyoson él
- Ismert, hogy vidékről jár be.
- Így van. Már huszonegy éve Bükkaranyoson élek, élünk. Reggel korán kelek és délután, vagy este kicsit későbben érek haza, mint a miskolciak. Az állandó utazást megszoktam és nem érzem tehernek. Az aranyosi levegő kiváló, a falu szép, nem cserélném el semmi pénzért. Aztán csak húsz kilométer a távolság. Egyébként korábban a megyeszékhely vologdai részén laktam és ott is jól éreztem magam, de a bükkaranyosi csend és nyugalom megfizethetetlen.
- A férjének tizenöt évig ígértem, hogy meglátogatom, s a napokban végre eljutottam hozzá. A házukat örökzöldek veszik körül.
- Szeretjük a természetet. Ahhoz azonban, hogy szép legyen a porta, sokat kell dolgozni.
- Úgy látom, hogy szereti a rendet - váltottam témát, miközben szemrevételeztem hivatali szobáját.
- Jó körülmények között dolgozom. Van munkám, azt örömmel végzem, elégedett vagyok.
- Az évtizedek alatt biztosan megjárta már a székház valamennyi emeletét.
- Nem... Valamikor gépkönyvelőként kezdtem az első emeleten, a számvitelen. Aztán a pénzügyre kerültem, mint „vevős”. Gazdasági előadóként most is ebben a funkcióban ügyködöm, úgynevezett bankfeldolgozó vagyok, de már a második szinten. Hamarosan hatodik pénzintézetünk is lesz, de még nem tudom pontosan, hogy ez milyen változásokkal jár majd.
Ünnepi finomságok
- Kérdezhetem a családjáról és a karácsonyról is?
- Ki lehet ezt kerülni? - nézett rám csodálkozva.
- Akkor hallgatom! Először beszéljen a családjáról...
- Két lányom van. A nagyobbik, Zsuzsa, a kisebbik Krisztina. Már négy unokám van és hamarosan megszületik az ötödik. A szentestét valamennyien a családjuk körében töltik el, az ünnepek első, vagy második napján azonban nálunk lesznek. A férjem első házasságában két fiú született. Zsolt az Egyesült Államokban, közelebbről Floridában, Attila pedig Vácott él. Rájuk, családjaikra, gyerekeikre is gondolunk majd képeslappal, aztán telefonon is beszélünk velük.
- Mivel fogadja majd a vendégeket?
- Húslevessel, halászlével, sült kacsával, töltött káposztával és diós-mákos bejglivel.
- Mi kerül a fa alá?
- A meglepetéseket nem árulhatom el. Hiszen akkor elveszíti jelentőségét az ajándékbontás, amely szertartásos esemény. A fát egyébként a férjemmel együtt díszítjük fel.
- A faluban összejárnak a szomszédokkal, a barátokkal?
- Ez karácsonykor nem szokás. A kántálók azonban eljönnek, bejönnek. Énekelnek néhány ilyenkor szokásos ünnepi dalt, dallamot, mi pedig kis ajándékkal jutalmazzuk meg őket.
- Hol szilvesztereznek?
- Otthon, kettesben, csendesen. Nézzük a tévét, kapcsolgatunk a műsorok között. Lesz káposztaleves, virsli, éjfél után pezsgőt bontunk, elsején pedig elkészítem az elmaradhatatlan lencsefőzeléket.
- A munka mellett helyt kell majd állnia a konyhában is. Nem lesz könnyű...
- December 21-től szabadságon leszek és csak január 4-én dolgozom ismét. Így, remélem, mindenre jut időm.
- Köszönöm, hogy szakított időt a beszélgetésre!
- Szívesen tettem és üzenni is szeretnék. A forró drót valamennyi olvasójának kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új esztendőt kívánok!
Kép és szöveg: Győri István