(A következő) Húsz év margójára

Major Gábor, Gál Rezső és dr. Kiss Mihály

A kérdés nem volt kérdés, hiszen munkám, munkánk fontos része – ha csak nem a legfontosabb része – volt húsz éven keresztül a tagság szinte napi informálása, hol is tartunk az érdekvédelemben?

Amúgy meg próbáltam volna nemet mondani… Mi a csudának fizetnek?
Összeraktam, fejemben elraktároztam az aktuális információkat, aztán irány a vállalati üdülő, (akkor még volt!) ahol gyűlt a bizalmi sereg.

Megelőzően, megválasztásunkat követően '91 tavaszán az ÉMÁSZ bizalmiakhoz mentünk hárman – Gál Rezső, Petke Laci és jómagam – bemutatkozó látogatásra. Jó hangulatba csöppentünk, vidámak voltak a vendéglátók és elérkezett az a pillanat, amikor mindhárman szót kaptunk a nagy plénum előtt, ahol is komoly gondolatokat forgattunk. Jelen volt a gazdasági igazgató és több vezető személyiség is. Szót kapva – és nehogy eltévesszem, nagyon vigyáztam rá – mégis gondolataim füzérébe ÉMÁSZ helyett ÉDÁSZ-osoknak tituláltam a helyieket és ezzel ki is állítottam a bizonyítványt magamról…
Az ember minél jobban kerüli a pocsolyát, annál inkább belelép.
Én is így jártam!
Lett nagy felzúdulás, nagyon kinevettek.

Petke László

Emlékszem, nem kis izgalommal indultam útnak. Talán először fordult elő velem a szövetség helyettes vezetőjévé történt választásom óta, hogy egyedül képviseltem a szövetséget.
Az ÉMÁSZ-os történet is mélyen élt!
Érkezésemet követően lezajlott az egyeztetés a forgatókönyvről, ki mennyit és lehetőleg miről beszél, fenntartva a fontos lehetőségét a hallgatókkal történő párbeszédnek.
Ez utóbbiról az volt az álláspontom, hogy tabuk nélkül!
Először a vezérigazgató úr tartott előadást aktuális gazdasági, gazdálkodási kérdésekről.
Röpködtek a petajoule-ok, gigawattórák, megawattok, kiadási és bevételi forintok százezrei, milliói, fajlagosok és hatásfokok, ventillátorok és turbinák, vezénylőfelújítás és minden, ami műszaki kérdésként szóba hozható. Mindez még annak kilátásba helyezésével is indokoltságot kapott, hogy így bizony a céget nehéz lesz privatizálni.

Az előadást követő órában a szakszervezeti hallgatóságnak bőséges lehetősége volt mindezt és minden más kérdést megvitatni, kérdéseket feltenni.
Azonban maradtak az eddigi tárgykörnél. Nem így én!
Én úgy döntöttem, lesz ami lesz, nem az előre elképzeltek szerint tartom meg előadásomat, hanem tovább fűzöm a hallottakat, csak más megvilágításban.
Vezérigazgató úr udvariasan elköszönt, de maradt. Kíváncsi volt, mit mond a „magas" szakszervezet. Én pedig a kellő és szükséges bevezető után a lényegre tértem…
A jelenlévőkhöz fordulva megkérdeztem, emlékeznek-e még, mit mondott a vezérigazgató úr, hogyan fog alakulni a foglalkoztatás? Lesz-e elbocsátás, létszámleépítés, hogyan és mikor?
Változik-e a szociális ellátás? Hogyan fog alakulni a dolgozók jövedelme?
Mi lesz a kollektív szerződésben rögzített garanciákkal?
Változik-e ebben a munkaidő, a túlóra-, műszakpótlék, törzsgárda pótlék, a felmondás, a végkielégítés? Megszűnik-e a villamosenergia-ipari dolgozók tarifája? Mi lesz a vállalati üdülővel?

Jelenlévők többsége lehajtott fejjel hallgatott. Néhányan csak a foguk közt mormolva válaszolt: semmit! Erről nem beszélt! Nem! Erről se beszélt!

A magam alakította helyzetet egyszerre éreztem kínosnak és kétségbeejtőnek.
Legszívesebben az arcukba ordítottam volna:
Emberek! A gyár már nem a tiétek, nem magatoknak építitek!
Emberek! Szervezkedjetek!
Hogyan és miből fogtok élni? Ahhoz, hogy gazdaságosan meglegyenek a megawattok és a profitjaik is, sokatoknak nem lesz munkája.
Ezt azonban ott és akkor így nem lehetett volna!

E történet kevesek által ismert, nem adtam nagy teret neki. Nekem azonban meghatározó volt további szakszervezeti munkámban. Sokszor felötlött adott szituációban, mit kellene tenni, merre, hogyan tovább? És sokszor felötlött előttem azoknak az embereknek a tanácstalan arca…
Nekem ott és akkor fejeződött be végérvényesen a mikuláscsomag-osztás, a szakszervezeti segélyezés, a nőnapi virágcsokros férfiúi felvonulás.

Helyébe lépett a munkanélküliség, a demonstráció, a tüntetés, az SzB-titkárverés és kirúgás, a munkahelyi megfélemlítés, a kifizetetlen fekete munka, a hidegvizes lavór, vagy még az se víziója.

Amikor 1995-ben megkötöttük a villamosenergia-ipari privatizációs és foglalkoztatási megállapodást (benne a tízmilliárdos foglalkoztatási alappal), az ünnepélyes aláíráskor azt kérdezte a sajtó a miniszter asszonytól:
- Ők miért kaptak?
- Mert kérték!
Nos kedves olvasó, kérni kellett! Sőt…

Ha jól emlékszem - nem szende lányegylet formájában kértünk. A paksi „precedens", sztrájkként indult bozóttűz-sztrájk már bizonyított, a fenyegetettség később is hatott.
Szervezkedj! Mondták nagyapáink, szakszerűen, szolidárisan.
Igen!

A tüzet őrizni kell, vagy másképp: a puskaport szárazon kell tartani!
E szorgos, szolidáris, szakszerű „őrző" munkátoknak lett eredménye a foglalkoztatási alap, az ágazati KSz, a "C" tarifa (ami mindig fáj valakinek!), az évenkénti ágazati bérmegállapodások, az önkéntes pénztárak rendszere, mint kollektív jogok. De ne feledkezzünk meg a forró drót újságról, a www.vd.hu-ról, az évenkénti országos értekezletekről, az országos sportnapokról, az ifjúsági tagozatról, a találkozókról, a nyugdíjas tagozatról, szövetségünk szervező erejéről, ami mind-mind a mienk, a mi munkánk eredménye, összetartó ereje.

De figyeljünk csak! Új húsz év kezdődik!
Valahol egy új vezér…igazgató szólott, nehéz helyzetben van a gazdaság, szükség van a (nemzeti) összetartozásra, ezért egy kicsit kölcsön veszek öregkorotokra szánt megtakarításaitokból...
Ti meg gondoljatok nagyapátokra!

Major Gábor

Facebook - VD - Egyesült Villamosenergia-ipari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége